EUB utazási biztosítások

Múltidéző

| történet | fotómelléklet |

A 70-es évek Retyezátja

személyes visszaemlékezés

Szentiványi Gyula (2010. december)

Tudom, szerencsésnek mondhatom magam, mert már az 1970-es évek elején, amikor még csak igen kevesen jutottak el Magyarországról a Retyezátba, háromszor is részese lehettem a csodának, melyet a természetet szerető ember számára a Retyezát jelent.

A számtalan felejthetetlen élményt a történelemnek, apám családjának szomorú és kalandos történetének is köszönhetem. Nagyapám családjával 1942-ben, a második világháború viharában települt át Magyarországra a Retyezát lábánál fekvő Felsőszálláspatakról. A falut akkor még kb. fele részben magyar családok lakták. Apám itt töltötte gyerekkorát, fiatalkorát, és ide tért haza 1938-ban és 1939-ben a Bukaresti Műszaki Egyetemről a nyári szünetekre. A vakáció ideje alatt számára a legizgalmasabb programokat a testvéreivel töltött többnapos Retyezáti túrák jelentették. De jött a második világháború és a második bécsi döntés, amely visszaadta Magyarországnak Észak-Erdélyt. Ekkor a román fennhatóság alatt maradt Dél-Erdélyben a magyar közhivatalnokok nagy része, így nagyapám is elvesztette állását; még szerencse, hogy nagyanyám postamesterként megtarthatta munkahelyét. Apám, hogy a család terheit csökkentse, élt az akkori magyar kormány által biztosított nagyvonalú ajánlattal, és tanulmányait dél-erdélyi magyar ösztöndíjasként Budapesten, a Műszaki Egyetemen folytatta. Diplomája megszerzésével 1942-ben Ajkán helyezkedett el gépészmérnökként, ahol szolgálati lakást is kapott. Ekkor az egész család Magyarországra költözött, és apám 30 évig nem láthatta, sem szülőfaluját, sem a Retyezát mesés világát.

Aztán jött az „enyhülés” korszaka, és 1970 után „piros” útlevéllel már évente néhányszor lehetőség nyílt külföldre utazni, persze csak a „baráti szocialista” országokba. 1972-ben, érettségim évében apám felvette a kapcsolatot az Erdélyben maradt rokonsággal, és a szervező, előkészítő levelek után izgatottan ültünk fel a Bukarest felé tartó gyorsvonatra, mellyel Déváig utaztunk. Itt rokonoknál töltöttünk pár napot. A dévai várhegy megmászása közben hallottam először a Retyezátról, a lemetszett csúcsú hegyről. Apám gyerekkorban hallott története kicsit más volt, mint a mostanában hallható, három tündérről szóló változat. A történetben két óriás szerepelt: az idősebb, aki a Kárpátokban élt, és a fiatalabb, aki Déva környékén lakott, és arra kérte idősebb testvérét, hogy adjon neki is azokból a szép erdőkből, amiből neki úgyis olyan sok jutott. Az idősebb testvér erről hallani sem akart. A fiatalabb fiú, hogy megszerezze az erdőket, egy bárdot dobott testvére felé, aki ezt észrevette, és szintén elhajította fegyverét. Mindkét bárd célba ért és lefejezte a két óriást, akik kővé dermedtek. Az idősebbikből lett a Retyezát, a fiatalabbikól pedig a dévai várhegy, melynek fennsíkján épült „magos Déva vára”.

A történet után másnap elindultunk, hogy felkeressük az „idősebb fiút” is. Piskiig gyorsvonattal, onnan Kőaljaohabáig pedig a petrozsényi személyvonattal utaztunk. Emlékeim szerint az akkori román vonatokon és vasútállomásokon nagy volt a rendetlenség, sok volt a szemét, és balkáni állapotok uralkodtak a mellékhelyiségekben, de a vonatok pontosan jártak, és érezhetően nagyobb volt a tempó, mint nálunk. Megérkezvén Ohabára, a Retyezát felé induló busz megállójában várakozva pillantottam meg és kaptam lencsevégre a patakban ruhákat mosó idős nénikét. Bevallom kicsit meglepődtem, mert ilyet otthon nem láttam előtte soha, bár ilyen kristály tisztavizű patakkal se találkoztam addig. A látvány csak számomra volt meglepő, apunak nem.

Régimódi nagymosás a patakban Kőaljaohabán, a petrozsényi út hídja alatt

Régimódi nagymosás a patakban
Kőaljaohabán, a petrozsényi út hídja alatt.

Fotó: © Szentiványi Gyula, 1972

A 2009-ben felújított híd korlátja megváltozott, de a ház mögötte ugyanaz

A 2009-ben felújított híd korlátja
megváltozott, de a ház mögötte ugyanaz.

Fotó: © Szentiványi Gyula, 2010

Időközben megérkezett a „busz”, és mi is felszálltunk a Cârnic felé tartó, teherautó alvázra szerelt lemezdobozba, ami zsúfolásig megtelt utasokkal. Jöttek a megállók: elsőnek Alsószálláspatak, majd Felsőszálláspatak. Apám itt többször is kíváncsian kinézett a kicsi ablakon, de nem szólt hozzám. Később elmondta, hogy nem akarta, hogy bárki számára is kiderüljön, hogy Ő innen származik. Akkor én ezt még nem értettem, de mikor hallottam a rémtörténeteket a „hírhedt” román titkosszolgálatról, már megértettem miről is beszélt. Odafelé menet le se szálltunk a buszról, csak a visszaúton. Akkor idáig utaztunk, és a pár órával későbbi következő busszal mentünk tovább. Közben sétáltunk egyet a faluban, megnéztük a polgármesteri hivatalt (akkoriban tanácsháza), ahol egykor nagyapám jegyzőként dolgozott, és elsétáltunk apám egykori iskolájához is.

Felsőszálláspatak - egykori tanácsháza

Felsőszálláspatak, egykori tanácsháza.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 1972

Ugyanaz az épület ma polgármesteri hivatal

Ugyanaz az épület ma polgármesteri hivatal.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 2010

A busz zötyögött tovább és elértük Nuksorát, az utolsó falut, melyről apám azt mesélte, hogy itt már gyerekkorában is csak románok laktak. Ekkoriban Nuksora jelentős részét a képen láthatóhoz hasonló szép faházak alkották. Kár, hogy mára átépítették vagy lebontották őket, mert szép, és hangulatos épületek voltak köztük.

Nuksorát elhagyva elfogyott az aszfaltos út, és az utasok nagy része is. Már csak a Retyezátra tartó turisták maradtak. A rozoga teherautó nem győzte kerülgetni a köveket és gödröket. A Nuksora folyón átívelő új viadukt apámat is meglepte. A híd korlátai is épek voltak még, mert a szörnyű baleset, melynek során egy lefelé haladó fékhibás személyautó a korlátot átszakítva utasaival együtt a mélybe zuhant, még nem történt meg (a híd túlsó oldalán ma látható keresztek erre emlékeztetnek).

Felfelé haladtunkban apu megmutatta nekem az Ő fiatalkorában használt régi kocsiutat, mely egy gázlón vezetett át a Nuksora folyón, majd a túlsó parton meredeken kapaszkodott fel a domboldalra, és az új híd után torkollott bele a mostani útba. Akkor még szépen kivehető volt a völgyben vezető régi kocsiút és a meredek S-kanyar, mára mindkettőt jócskán benőtte a növényzet, így az avatatlan szemlélő számára már egyáltalán nem tűnnek fel.

Nuksorai ház anno

Nuksorai ház anno. A villanyoszlopon a Retyezátra vezető turistaút jelzése.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 1972

Látkép az akkor még új viaduktról

Látkép az akkor még új viaduktról.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 1972

Itt még látszik a dombra kapaszkodó út

Itt még látszik a dombra kapaszkodó út.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 1972

A régi útkanyart ma már fák rejtik el

A régi útkanyart ma már fák rejtik el.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 2010

A zötykölődésnek egyszer csak vége szakadt, mert megérkeztünk a végállomásra, Cârnicra. Innen 1972-ben még nem vezetett traktorral is járható dózerút a Pietrele turistaházig, ez csak később készült el. Felnyaláboltuk hát a csomagokat, és Cârnic után nem sokkal már a sűrű fenyőerdőben találtuk magunkat. Itt a már akkor is korrekt, fákra és kövekre festett turistajelzéseket követtük.

Riadalmat csak az okozott, amikor hatalmas zajjal utolértek bennünket a teherhordó öszvérek, és az állatokat hangosan bíztató hajcsárok. Akkoriban még így, öszvérek hátán vitték fel az ellátmányt a Pietreléhez: élelmet, üzemanyagot, és mindent, amire szükség volt a házban. Nem győztünk beugrálni a szűk útról az erdőbe a tempósan érkező jószágok elől.

Teherhordók Cârnic és Pietrele között

Teherhordók Cârnic és Pietrele között,
akkor még egyszerű erdei ösvényen.

Fotó: © Szentiványi Gyula, 1972

Generátor már akkor is működött, de nagyon kevés és gyenge izzó világított csak. A szép, patinás főépület akkor még állt és itt működött az iroda, ahol szállást lehetett kérni, de itt volt a konyha és az étterem is, ahol meleg ételt és teát már akkor is lehetett kapni. A hatalmas emeleti teremben pedig egy kb. 40 fős tömegszállás volt, ezt azonban csak egy évvel később volt alkalmam kipróbálni. 1972-ben szerencsénk volt, és az egyik kisebb épületben, egy 8 ágyas házikóban kaptunk két ágyat. A szálláshelyek elosztása egyébként érkezési sorrendben történt, és a foglalásnál sokat segített apám román nyelvtudása. Igen „izgalmas” volt akkoriban a mellékhelyiségek kialakítása. A patak felett építettek „pottyantós” kabinokat, így a vízöblítés tökéletesen működött, de a Pietrele alatti szakaszon nem volt tanácsos belekóstolni a vízbe... A tisztálkodást szintén a patakon kialakított mosdóvályúknál lehetett megoldani, amik „szerencsére” a vízfolyás WC feletti részén voltak. Ezek a „csodák” mély benyomást gyakoroltak rám, de fényképet nem készítettem róluk. Spórolni kellett a diafilmmel, hogy jusson elég kocka a szép látványokra. Emlékszem, esténként mindig nagy nyüzsgés volt, de magyar szót csak néha, elvétve lehetett hallani. Az első túránk másnap természetesen az Óriáshoz, a Retyezáthoz vezetett.

30 év után szép idővel fogadta apámat a hegy

30 év után szép idővel fogadta apámat a hegy.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 1972

A Lolája-nyereg régen

A Lolája-nyereg régen.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 1972

Este összeismerkedtünk szobatársainkkal: egy nagyszebeni román bácsival és lányával, Carmennel. Másnap már velük együtt mentünk végig a Pietrele-völgyön, útközben elhaladtunk az akkor még nem üzemelő, romos Encián menedékház mellett. A Bukura-nyerget megmászva elsétáltunk a „szakállas bácsi” nevű szikla mellett is. Ezt a róla készült diáról mi neveztünk el így, mert jobb oldala úgy néz ki, mint egy szakállas öregember profilból. A nyerget elérve aztán elénk tárult a Bukura-tó lenyűgöző látványa. A túloldalon leereszkedtünk a hatalmas Bukura-katlanba, és körbejártuk a Retyezát legnagyobb tavát. Hegyimentő kunyhónak és sátorozóhelynek ekkor még nyoma se volt. Az egész túra során is csak kevés emberrel találkoztunk, nem úgy mint manapság.

Első találkozásom a szakállas bácsival

Első találkozásom a szakállas bácsival.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 1972

38 év alatt semmit sem öregedett

38 év alatt semmit sem öregedett.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 2009

A harmadik napon a Gáles-tó felé indultunk el. A Gálesről apám csak ennyit mondott: ez a legszebb, és a legszebb fekvésű tengerszem az egész Retyezátban. Szépségben talán csak a hegygerinc túlsó oldalán lévő Zergebak-tó veheti fel vele a versenyt, annak megpillantásához azonban előbb meg kell mászni a Nagy-csúcs nyergét.

A kedvenc tengerszem, a Gáles

A kedvenc tengerszem, a Gáles.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 1972

Két év múlva láttam a Zergebak-tavat is

Két év múlva láttam a Zergebak-tavat is.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 1974

Hazafelé menet még meglátogattuk a Cârnic közelében zúgó Lolája-vízesést is, melynek hatalmas szikláit négy párhuzamos völgyből aláfolyó patak egyesült ereje koptatja, mégis az elmúlt 38 év több millió köbméter vize sem volt képes megváltoztatni e csodás természeti képződmény formáját. Csak a vízesés feletti domboldal változott meg az évek során: akkoriban egy bánya működött itt, mely letarolt mindent, mára viszont az erdő visszafoglalta ezt a területet is a természet számára.

Kopár domboldal a híd felett, anno

Kopár domboldal a híd felett, anno.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 1972

Amit az ember elrontott, a természet...

Amit az ember elrontott, a természet...
Fotó: © Szentiványi Gyula, 2007

Hazatértünk a Retyezátból és egyetemi tanulmányaim megkezdése előtt rám 11 hónap katonaság várt. Bevallom, nem gondoltam, hogy hamarosan viszontlátom a gerinceket, csúcsokat, völgyeket, tengerszemeket, zúgó patakokat, kőtengereket és a különleges, sokszínű növényvilágot. De apámat mágnesként vonzotta az ismét felfedezett szülőföld emléke, és augusztusban, amikor leszereltem, „visszanyertem mozgásszabadságomat”, már javában folyt a második út szervezése, sőt a kis csapat is kibővült. Barátaim, volt gimnáziumi osztálytársam Alajos és öccse Attila is velünk tartottak a második retyezáti kirándulásunkon.

Az utat most is rokonlátogatással kezdtük Déván, innen busszal utaztunk Hátszegen át Ohabára (a hátszegi főtéren akkor a ma is látható épületek körben mind egy emelettel magasabbak voltak, mert a tetőkön körbe hatalmas transzparens éltette a Román Kommunista Pártot). Ohabán átszálltunk egy, az előző évinél már kicsit korszerűbb járműre. Ennek már autóbusz formája volt, de a zsúfoltság mit sem változott, és ez a jármű se akkor gördült le a gyártósorról. Ráadásul csak Nuksoráig vitt el minket, onnan gyalog kellett feljutnunk Pietrelére, ahol jutalmul elnyertük a főépület 40 személyes nagytermét. De kicsit előreszaladtam, mert az első kedves történet még a vonaton kezdődött. Attila, mint a csapat legfiatalabb és legkíváncsibb tagja már a vonaton érdeklődött a várható program felől. Édesapám ekkor mesélt a Retyezátról és megemlítette, hogy felkeressük a Valea Pietrelét, a „Kövek völgyét”, mely nevét a völgyben található temérdek kőről kapta. Aztán amikor Nuksoránál leszálltunk a buszról és megindultunk felfelé, a falu végén Attila - megpillantván a Nuksorai völgyet - rögtön kijelentette, hogy ő már látja a kövek völgyét. Hiába bizonygattuk, hogy ez még nem az, Attila meg volt győződve róla, hogy mi be akarjuk csapni. Igazán csak a Pietrele-völgy felső szakaszán látta be, hogy semmi rossz szándék nem volt bennünk, és jót nevettünk a dolgon.

Túránkon a másik történet főszereplője már a történelem volt. Első este az étteremben vacsoráztunk és a szomszéd asztalnál egy hölgy üldögélt velünk kb. egykorú lányával. Románul arról beszélgettek, hogy Bukarest mellől eljöttek ide a Retyezátba, mert hallották milyen szép ez a vidék, de nem tudják holnap merre induljanak térkép, megfelelő tájékoztatás és helyismeret hiányában. Apám ekkor szólította meg őket és felajánlotta nekik, hogy tartsanak velünk, mert Ő jól ismeri a környéket és szívesen vállalja a túravezető szerepét. Nagyon megörültek ennek, elfogadták a meghívást, és három napig együtt jártuk a hegyeket. Így fordulhatott elő, hogy egy magyar állampolgár lehetett profi túravezetője kedves román hölgyeknek a „saját hazájukban”.

Első utunk a Retyezát-csúcs felé vezetett, hisz mindenkit vonzott a tájegység névadója, azonban a Retyezát-nyereg megmászását követően a Bukura-csúcsok felé vezető gerincen folytattuk tovább. Felülről megcsodáltuk a Bukura-katlan számtalan tavát, melyek már ekkor is mesés látványként tárultak elénk. Visszafelé pedig a Pietrele-völgyön mentünk, pontot téve a vonaton kezdődő, és Nuksorán folytatódó történetre.

Apám, én és Alajos a Stânişoara-pataknál

Apám, én és Alajos a Stânişoara-pataknál.
Fotó: © Kovács Attila, 1973

A Kapu-tó a Bukura oldalából

A Kapu-tó a Bukura oldalából.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 1973

Másnap nagy és csodálatos túrára indultunk. Elsőnek a Gáles-völgyben megbújó Fenyvesek tavát (manapság Fenyők-közti-tó néven emlegetik) kerestük fel. A tiszta idő, a különleges fényviszonyok, a kék ég és a diafilmek néha a valódi színeket torzító tulajdonsága segített bennünket egy különleges színvilágú fénykép elkészítésében. Nagy volt az öröm és a csodálkozás, amikor egy hónappal a túra után otthon megpillantottuk az előhívott diát.

Az ominózus dia a Fenyvesek taváról

Az ominózus dia a Fenyvesek taváról.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 1973

Egy hasonló felvétel a digitális érából

Egy hasonló felvétel a digitális érából.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 2009

Túránkat a Gáles-tó felé folytattuk, de ezúttal tovább kapaszkodtunk és megcsodáltuk a völgy tetején megbúvó három kicsi tengerszemet is, majd a Zánoagalor-nyergen átkelve leereszkedtünk a mesés Rea (Gonosz) völgybe. A Rea völgy nagy tava fölött mindannyiunk örömére rátaláltunk a telet idéző hatalmas hófoltra. Ez egyben jó alkalmat kínált arra, hogy megörökítsük a román hölgyekből és magyar fiúkból álló lelkes csapatot.

Majdnem teljes csoportkép a hófoltnál

Majdnem teljes csoportkép a hófoltnál.
Fotó: © Kovács Alajos, 1973

„Ez olyan csodálatos, hogy el sem hiszem”

„Ez olyan csodálatos, hogy el sem hiszem”.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 1973

A rákövetkező évben másik volt osztálytársam és barátom, Zoli tartott velünk. Az 1974-es túránknak az adta a különlegességét, hogy a Pietrelén ismerettséget kötöttünk egy kedves kolozsvári magyar fiúval, Török Jancsival. Vele közösen hódítottuk meg a Retyezát-csúcsot, sőt a Peljágát is, bár ez utóbbival nem volt túl nagy szerencsénk, mert egy nagy felhő kellős közepén, a csúcson még egymást is csak alig láttuk. Annyi szerencsénk azért volt, hogy visszaúton a Peljága sarkai már előbukkantak a felhők közül. Manapság a „Pelága agyarai” néven ismerjük e vadregényes sziklákat, ami a román név fordításásából adódik, de apámtól én eredetileg a „sarkos” változatot hallottam.

Zoli és Jancsi a Retyezát-csúcson

Zoli és Jancsi a Retyezát-csúcson.
Fotó: © Szentiványi Gyula, 1974

Történetem hosszú szünet után 2006-ban folytatódott. Ekkor barátainkkal egy nagy erdélyi körúton voltunk, melynek utolsó állomása Déva volt. Fent a várban előtörtek belőlem a régi emlékek és „meghallottam” a Retyezát hívó szavát. Visszatértem hát, és egymást követték a XXI. századi retyezáti túráim: 2007-ben, 2008-ban, majd 2009-ben kétszer is, és a legutóbb idén 2010-ben. Csodálatos volt újra felfedezni mindent...

Zárásképpen hadd mutassak meg két kincset. A minap régi családi fényképek közt kutatva találtam ezt a két fekete-fehér fotót, melyek valamikor a múlt évszázad 30-as éveinek végén készülhettek. Az egyiken a Pietrele - azóta sajnos leégett - főépülete látható, nem sokkal felépülése után. Ez a kép apám egyik fiatalkori túráján készülhetett, hisz Ő is látható a képen. A másik képen a Ştirbu és Gemenele tengerszem is kivehető a mostani Gemenele Rezervátumban, melyről a 70-es években a túráink során mindig azt hallottam, hogy oda azért nem szabad bemenni, nehogy megzavarjuk a „legnagyobb embert” medvevadászat közben, és „akadémikus” nejét „tudományos” munkájában.

Pietrele az 1930-as évek végén

Pietrele az 1930-as évek végén.

Gemenele-katlan az 1930-as évek végén

Gemenele-katlan az 1930-as évek végén.


| történet | fotómelléklet |

Fotómelléklet

A képeket összeállította: Szentiványi Gyula, 2010 decemberében

A régi színes fotók Szmena 8 típusú fényképezőgéppel, ORWO márkájú diafilmre készültek.