| történet | fotómelléklet |

A 70-es évek Retyezátja

személyes visszaemlékezés

Szentiványi Gyula (2010. december)

Tudom, szerencsésnek mondhatom magam, mert már az 1970-es évek elején, amikor még csak igen kevesen jutottak el Magyarországról a Retyezátba, háromszor is részese lehettem a csodának, melyet a természetet szerető ember számára a Retyezát jelent.

A számtalan felejthetetlen élményt a történelemnek, apám családjának szomorú és kalandos történetének is köszönhetem. Nagyapám családjával 1942-ben, a második világháború viharában települt át Magyarországra a Retyezát lábánál fekvő Felsőszálláspatakról. A falut akkor még kb. fele részben magyar családok lakták. Apám itt töltötte gyerekkorát, fiatalkorát, és ide tért haza 1938-ban és 1939-ben a Bukaresti Műszaki Egyetemről a nyári szünetekre. A vakáció ideje alatt számára a legizgalmasabb programokat a testvéreivel töltött többnapos Retyezáti túrák jelentették. De jött a második világháború és a második bécsi döntés, amely visszaadta Magyarországnak Észak-Erdélyt. Ekkor a román fennhatóság alatt maradt Dél-Erdélyben a magyar közhivatalnokok nagy része, így nagyapám is elvesztette állását; még szerencse, hogy nagyanyám postamesterként megtarthatta munkahelyét. Apám, hogy a család terheit csökkentse, élt az akkori magyar kormány által biztosított nagyvonalú ajánlattal, és tanulmányait dél-erdélyi magyar ösztöndíjasként Budapesten, a Műszaki Egyetemen folytatta. Diplomája megszerzésével 1942-ben Ajkán helyezkedett el gépészmérnökként, ahol szolgálati lakást is kapott. Ekkor az egész család Magyarországra költözött, és apám 30 évig nem láthatta, sem szülőfaluját, sem a Retyezát mesés világát.

Aztán jött az „enyhülés” korszaka, és 1970 után „piros” útlevéllel már évente néhányszor lehetőség nyílt külföldre utazni, persze csak a „baráti szocialista” országokba. 1972-ben, érettségim évében apám felvette a kapcsolatot az Erdélyben maradt rokonsággal, és a szervező, előkészítő levelek után izgatottan ültünk fel a Bukarest felé tartó gyorsvonatra, mellyel Déváig utaztunk. Itt rokonoknál töltöttünk pár napot. A dévai várhegy megmászása közben hallottam először a Retyezátról, a lemetszett csúcsú hegyről. Apám gyerekkorban hallott története kicsit más volt, mint a mostanában hallható, három tündérről szóló változat. A történetben két óriás szerepelt: az idősebb, aki a Kárpátokban élt, és a fiatalabb, aki Déva környékén lakott, és arra kérte idősebb testvérét, hogy adjon neki is azokból a szép erdőkből, amiből neki úgyis olyan sok jutott. Az idősebb testvér erről hallani sem akart. A fiatalabb fiú, hogy megszerezze az erdőket, egy bárdot dobott testvére felé, aki ezt észrevette, és szintén elhajította fegyverét. Mindkét bárd célba ért és lefejezte a két óriást, akik kővé dermedtek. Az idősebbikből lett a Retyezát, a fiatalabbikól pedig a dévai várhegy, melynek fennsíkján épült „magos Déva vára”.

A történet után másnap elindultunk, hogy felkeressük az „idősebb fiút” is. Piskiig gyorsvonattal, onnan Kőaljaohabáig pedig a petrozsényi személyvonattal utaztunk. Emlékeim szerint az akkori román vonatokon és vasútállomásokon nagy volt a rendetlenség, sok volt a szemét, és balkáni állapotok uralkodtak a mellékhelyiségekben, de a vonatok pontosan jártak, és érezhetően nagyobb volt a tempó, mint nálunk. Megérkezvén Ohabára, a Retyezát felé induló busz megállójában várakozva pillantottam meg és kaptam lencsevégre a patakban ruhákat mosó idős nénikét. Bevallom kicsit meglepődtem, mert ilyet otthon nem láttam előtte soha, bár ilyen kristály tisztavizű patakkal se találkoztam addig. A látvány csak számomra volt meglepő, apunak nem.

Időközben megérkezett a „busz”, és mi is felszálltunk a Cârnic felé tartó, teherautó alvázra szerelt lemezdobozba, ami zsúfolásig megtelt utasokkal. Jöttek a megállók: elsőnek Alsószálláspatak, majd Felsőszálláspatak. Apám itt többször is kíváncsian kinézett a kicsi ablakon, de nem szólt hozzám. Később elmondta, hogy nem akarta, hogy bárki számára is kiderüljön, hogy Ő innen származik. Akkor én ezt még nem értettem, de mikor hallottam a rémtörténeteket a „hírhedt” román titkosszolgálatról, már megértettem miről is beszélt. Odafelé menet le se szálltunk a buszról, csak a visszaúton. Akkor idáig utaztunk, és a pár órával későbbi következő busszal mentünk tovább. Közben sétáltunk egyet a faluban, megnéztük a polgármesteri hivatalt (akkoriban tanácsháza), ahol egykor nagyapám jegyzőként dolgozott, és elsétáltunk apám egykori iskolájához is.

Generátor már akkor is működött, de nagyon kevés és gyenge izzó világított csak. A szép, patinás főépület akkor még állt és itt működött az iroda, ahol szállást lehetett kérni, de itt volt a konyha és az étterem is, ahol meleg ételt és teát már akkor is lehetett kapni. A hatalmas emeleti teremben pedig egy kb. 40 fős tömegszállás volt, ezt azonban csak egy évvel később volt alkalmam kipróbálni. 1972-ben szerencsénk volt, és az egyik kisebb épületben, egy 8 ágyas házikóban kaptunk két ágyat. A szálláshelyek elosztása egyébként érkezési sorrendben történt, és a foglalásnál sokat segített apám román nyelvtudása. Igen „izgalmas” volt akkoriban a mellékhelyiségek kialakítása. A patak felett építettek „pottyantós” kabinokat, így a vízöblítés tökéletesen működött, de a Pietrele alatti szakaszon nem volt tanácsos belekóstolni a vízbe... A tisztálkodást szintén a patakon kialakított mosdóvályúknál lehetett megoldani, amik „szerencsére” a vízfolyás WC feletti részén voltak. Ezek a „csodák” mély benyomást gyakoroltak rám, de fényképet nem készítettem róluk. Spórolni kellett a diafilmmel, hogy jusson elég kocka a szép látványokra. Emlékszem, esténként mindig nagy nyüzsgés volt, de magyar szót csak néha, elvétve lehetett hallani. Az első túránk másnap természetesen az Óriáshoz, a Retyezáthoz vezetett.

Este összeismerkedtünk szobatársainkkal: egy nagyszebeni román bácsival és lányával, Carmennel. Másnap már velük együtt mentünk végig a Pietrele-völgyön, útközben elhaladtunk az akkor még nem üzemelő, romos Encián menedékház mellett. A Bukura-nyerget megmászva elsétáltunk a „szakállas bácsi” nevű szikla mellett is. Ezt a róla készült diáról mi neveztünk el így, mert jobb oldala úgy néz ki, mint egy szakállas öregember profilból. A nyerget elérve aztán elénk tárult a Bukura-tó lenyűgöző látványa. A túloldalon leereszkedtünk a hatalmas Bukura-katlanba, és körbejártuk a Retyezát legnagyobb tavát. Hegyimentő kunyhónak és sátorozóhelynek ekkor még nyoma se volt. Az egész túra során is csak kevés emberrel találkoztunk, nem úgy mint manapság.

A harmadik napon a Gáles-tó felé indultunk el. A Gálesről apám csak ennyit mondott: ez a legszebb, és a legszebb fekvésű tengerszem az egész Retyezátban. Szépségben talán csak a hegygerinc túlsó oldalán lévő Zergebak-tó veheti fel vele a versenyt, annak megpillantásához azonban előbb meg kell mászni a Nagy-csúcs nyergét.

Hazafelé menet még meglátogattuk a Cârnic közelében zúgó Lolája-vízesést is, melynek hatalmas szikláit négy párhuzamos völgyből aláfolyó patak egyesült ereje koptatja, mégis az elmúlt 38 év több millió köbméter vize sem volt képes megváltoztatni e csodás természeti képződmény formáját. Csak a vízesés feletti domboldal változott meg az évek során: akkoriban egy bánya működött itt, mely letarolt mindent, mára viszont az erdő visszafoglalta ezt a területet is a természet számára.

Hazatértünk a Retyezátból és egyetemi tanulmányaim megkezdése előtt rám 11 hónap katonaság várt. Bevallom, nem gondoltam, hogy hamarosan viszontlátom a gerinceket, csúcsokat, völgyeket, tengerszemeket, zúgó patakokat, kőtengereket és a különleges, sokszínű növényvilágot. De apámat mágnesként vonzotta az ismét felfedezett szülőföld emléke, és augusztusban, amikor leszereltem, „visszanyertem mozgásszabadságomat”, már javában folyt a második út szervezése, sőt a kis csapat is kibővült. Barátaim, volt gimnáziumi osztálytársam Alajos és öccse Attila is velünk tartottak a második retyezáti kirándulásunkon.

Az utat most is rokonlátogatással kezdtük Déván, innen busszal utaztunk Hátszegen át Ohabára (a hátszegi főtéren akkor a ma is látható épületek körben mind egy emelettel magasabbak voltak, mert a tetőkön körbe hatalmas transzparens éltette a Román Kommunista Pártot). Ohabán átszálltunk egy, az előző évinél már kicsit korszerűbb járműre. Ennek már autóbusz formája volt, de a zsúfoltság mit sem változott, és ez a jármű se akkor gördült le a gyártósorról. Ráadásul csak Nuksoráig vitt el minket, onnan gyalog kellett feljutnunk Pietrelére, ahol jutalmul elnyertük a főépület 40 személyes nagytermét. De kicsit előreszaladtam, mert az első kedves történet még a vonaton kezdődött. Attila, mint a csapat legfiatalabb és legkíváncsibb tagja már a vonaton érdeklődött a várható program felől. Édesapám ekkor mesélt a Retyezátról és megemlítette, hogy felkeressük a Valea Pietrelét, a „Kövek völgyét”, mely nevét a völgyben található temérdek kőről kapta. Aztán amikor Nuksoránál leszálltunk a buszról és megindultunk felfelé, a falu végén Attila - megpillantván a Nuksorai völgyet - rögtön kijelentette, hogy ő már látja a kövek völgyét. Hiába bizonygattuk, hogy ez még nem az, Attila meg volt győződve róla, hogy mi be akarjuk csapni. Igazán csak a Pietrele-völgy felső szakaszán látta be, hogy semmi rossz szándék nem volt bennünk, és jót nevettünk a dolgon.

Túránkon a másik történet főszereplője már a történelem volt. Első este az étteremben vacsoráztunk és a szomszéd asztalnál egy hölgy üldögélt velünk kb. egykorú lányával. Románul arról beszélgettek, hogy Bukarest mellől eljöttek ide a Retyezátba, mert hallották milyen szép ez a vidék, de nem tudják holnap merre induljanak térkép, megfelelő tájékoztatás és helyismeret hiányában. Apám ekkor szólította meg őket és felajánlotta nekik, hogy tartsanak velünk, mert Ő jól ismeri a környéket és szívesen vállalja a túravezető szerepét. Nagyon megörültek ennek, elfogadták a meghívást, és három napig együtt jártuk a hegyeket. Így fordulhatott elő, hogy egy magyar állampolgár lehetett profi túravezetője kedves román hölgyeknek a „saját hazájukban”.

Első utunk a Retyezát-csúcs felé vezetett, hisz mindenkit vonzott a tájegység névadója, azonban a Retyezát-nyereg megmászását követően a Bukura-csúcsok felé vezető gerincen folytattuk tovább. Felülről megcsodáltuk a Bukura-katlan számtalan tavát, melyek már ekkor is mesés látványként tárultak elénk. Visszafelé pedig a Pietrele-völgyön mentünk, pontot téve a vonaton kezdődő, és Nuksorán folytatódó történetre.

Másnap nagy és csodálatos túrára indultunk. Elsőnek a Gáles-völgyben megbújó Fenyvesek tavát (manapság Fenyők-közti-tó néven emlegetik) kerestük fel. A tiszta idő, a különleges fényviszonyok, a kék ég és a diafilmek néha a valódi színeket torzító tulajdonsága segített bennünket egy különleges színvilágú fénykép elkészítésében. Nagy volt az öröm és a csodálkozás, amikor egy hónappal a túra után otthon megpillantottuk az előhívott diát.

Túránkat a Gáles-tó felé folytattuk, de ezúttal tovább kapaszkodtunk és megcsodáltuk a völgy tetején megbúvó három kicsi tengerszemet is, majd a Zánoagalor-nyergen átkelve leereszkedtünk a mesés Rea (Gonosz) völgybe. A Rea völgy nagy tava fölött mindannyiunk örömére rátaláltunk a telet idéző hatalmas hófoltra. Ez egyben jó alkalmat kínált arra, hogy megörökítsük a román hölgyekből és magyar fiúkból álló lelkes csapatot.

Történetem hosszú szünet után 2006-ban folytatódott. Ekkor barátainkkal egy nagy erdélyi körúton voltunk, melynek utolsó állomása Déva volt. Fent a várban előtörtek belőlem a régi emlékek és „meghallottam” a Retyezát hívó szavát. Visszatértem hát, és egymást követték a XXI. századi retyezáti túráim: 2007-ben, 2008-ban, majd 2009-ben kétszer is, és a legutóbb idén 2010-ben. Csodálatos volt újra felfedezni mindent...

Zárásképpen hadd mutassak meg két kincset. A minap régi családi fényképek közt kutatva találtam ezt a két fekete-fehér fotót, melyek valamikor a múlt évszázad 30-as éveinek végén készülhettek. Az egyiken a Pietrele - azóta sajnos leégett - főépülete látható, nem sokkal felépülése után. Ez a kép apám egyik fiatalkori túráján készülhetett, hisz Ő is látható a képen. A másik képen a Ştirbu és Gemenele tengerszem is kivehető a mostani Gemenele Rezervátumban, melyről a 70-es években a túráink során mindig azt hallottam, hogy oda azért nem szabad bemenni, nehogy megzavarjuk a „legnagyobb embert” medvevadászat közben, és „akadémikus” nejét „tudományos” munkájában.

| történet | fotómelléklet |

Fotómelléklet

A képeket összeállította: Szentiványi Gyula, 2010 decemberében

A régi színes fotók Szmena 8 típusú fényképezőgéppel, ORWO márkájú diafilmre készültek.