EUB utazási biztosítások

Múltidéző

Barangolás a Retyezát körül

dr. Szádeczky Lajos leírása 1908-ból1 (szöveghű változatban)

Múlt nyári kirándulásaink közül kétségkívül a legérdekesebb volt barangolásunk a Retyezát körül.

A megelőző nyári ködbe fuladt Negoi-partink után a hátszegi hegykirály udvarába vágytunk, barátságosabb fogadtatást remélve. A reményről ugyan már Csokonai száz évvel ezelőtt megénekelte2, hogy:

Csak maradj magadnak,
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak,
Mégis megcsalál!

De miből táplálkozzunk ebben a drága világban, ha már a remény élvezetéről is le kellene mondanunk.

Esperanza istennő biztatására tehát 16-an 1907 jul. 29-én este Kolozsvárt a vonatra ültünk s éjfél után – megtörve bár, de fogyva nem – Hátszeg-Váralján üdvözöltük a csillagos eget, hol 17-ikül egy hunyadmegyei turista csatlakozott hozzánk.

Kezdődött egy keserves szekerezés. Traján népének képzeletszűlte ivadékai ezredéves járműveikkel vártak, vak lovakkal, asszony kocsisokkal, örökmozgó deszkaülésekkel. Hajnalban így is Malomvizen voltunk s a havasi szellő, a jéghideg patakvíz s a gőzölgő tea és a Retyezát hívogató cukorsüvege felfrissítették kerékbetört végtagjainkat.

Jun. 30-án reggel 6 órakor egy vidám lovas csapat ügetett kifelé Malomvíz tekervényes útcáin s bandukolt felfelé a patak völgyében.

Félhétkor értünk a vadregényes Kolczvár3 (716 m.) sziklafalai alá, melyek a meredek hegyoldalon lombos fák közűl kandikálnak alá a mély és keskeny völgykatlanba, alább ki a hátszegi tágas völgy lapályára s felfelé a hegyóriások labirintusába.

Kolczvár

Kolczvár.

Az alatta zúgó, morajló, szilaj havasi patak, amint szikláról-sziklára szökdécsel, habzó víztarajokat s harsogó vízeséseket formál, mintha a múlt századok zivatarjairól s a várszikláról fonalát eregető Kendefi Ilona4 édesbús szerelmi regényéről mesélgetne. Nekem két évtizedes történetet is felidézett emlékezetemben, mikor a M. Történelmi Társulat, 1887-iki hunyadmegyei kirándulása alkalmából b. e. gr. Teleki György hozott ki ide minket naláczi és malomvízi otthonából s nagy ecetes üvegben hűtötte a pompás borokat a kolczvári patak göbbenőiben és Teleki-rétessel traktált a gyepszőnyeg terített asztalán. Az öreg (br. Orbán Balázs, Zakszewski krakkai egyet. tanár stb.) alólról nézték csak a várfalakat, mi (akkor fiatalok) felmásztunk a meredek sziklatetőre.

Most csak lóhátról gyönyörködtünk benne, mert még magasabbra vágytunk és siettünk a mindig vadabbá és regényesebbé váló völgyszoroson felfelé.

Félnyolckor a völgykatlan kitágult szemünk előtt és előttünk állott a Retyezát méltóságos piramisa, három testvérével, melyek mint az orgonasípok állanak mellette. Az aljába s oldalain hómezők fehérlettek, vakító fénnyel csalogatva a bátor túristákat.

Félkilenckor egy körűlbelül 200 éves hatalmas bükkfa árnyékában pihentünk meg, átkelve a patak túlsó oldalára, hol az út mindinkább szűkebbé, nehezebbé, rosszabbá vált. A ló vízben, sárban lubickol, felhányja a sarat, a fagalyak megsüvegeltetik magukat, vihardöntötte nagy fák korhadnak az útfélen, köztük páfrányok és vadbozót.

Féltízkor elértük a fenyős régiót; immár 1000 m. magasságban voltunk. Tele tüdővel szíttuk a fenyves édes illatát; hallgattuk a szél panaszos sirását a tűlevelű ágak közt s azt a tompa morajt, mit a távoli vízesések okoznak. Barangolt és zúgott a nyári szél s zörögtek a fák száraz lombjai, mint rabkezén a megrázott bilincs (gondoltuk Petőfivel); pedig itt a természet örök templomában nincsen rabság, szabadság honol egen-földön. Talán azért oly üdítő, oly édes a havasok balzsamos levegője! Még egy órai lovaglás és 11 óra tájon a hegygerincen egy szép tisztás oldalon, havasi legelőn, fenyőfák árnyékában, kilátással a nagy csúcsok felé (tehát felséges panorámában) pihenő és ebédelő tanyát ütöttünk: a Raszka-völgyben5.

Hómező a Raszka-völgyben

Hómező a Raszka-völgyben.

A ki nem tudja mi az a „farkasétvágy”, menjen hegyet mászni s megtanulja. „Az éhség a legjobb szakács” mondja a német bölcsesség, de az étvágyat is ki kell érdemelni, reá kell szolgálni. Más egy falánk inyenc éhsége, s megint más egy vidám turista étvágya; amaz hamisított műbor: ez hegyaljai szomorodni (értelme is ennek, hogy „magától érő”! – nem mesterséges.)

Ilyen étvággyal kőltöttük el retyezátalji ebédünket mohás terítéken s ittunk rá havasi forrásvizet, a mi többet ér minden pezsgőnél. Egyszersmind búcsút is mondtunk a lovaknak, melyek alászálltak a szomszéd völgyben lévő éjjeli tanyára, tovább nem használhatván őket a meredek hegyoldalon.

Tizenkét óra múlt, midőn az apostolok lovára kapva, megindultunk a csúcsok irányába, azon a hegygerincen, mely a Retyezát aljára vezet. Néhány perc mulva ritka szép látványban gyönyörködtünk: egy hatalmas jégsikam (glecser) hátán mászkáltunk, amely m. e. 300 m. hosszu, 20–25 m. széles, s 3–5 m. vastag volt. Oldalán, mint egy valódi glecserhez6 illik, kőtörmelékek (morénák) hevertek s egy-egy ledöntött fenyőfa hullája, mert a fa régió határszéléig nyúlt alá s leborotvált néhány elhagyott tűlevelűt.

Egy órakor a gerinc élén a havasi rózsák tengerében7 evickéltünk felfelé. Nagy térségek ragyogtak tűzpiros szinben s a levegőben balzsamos illat áradozott.

Félkettőkor a gerinc tetejére értünk, a honnan gyönyörű kilátás nyilt a csúcsokra, a Zenogató felé, a déli oldal szakadékaira, a túlsó mélységes völgy katlanjába, melynek alján ott fehérlett éjjeli tanyánk: a barakka.

A Raszkavölgyi hógörgeteg a kirándulókkal

A Raszkavölgyi hógörgeteg a kirándulókkal.

Ez a kecsegtető látvány olyan ellenállhatatlan vonzó erőt gyakorolt néhány társunkra, kik már megelégelték a hegymászást, hogy további útirányuk célpontjául egyenesen a barakkát választották, kijelentvén, hogy ők nem zergék, hogy sziklákon ugráljanak. Vezető nélkűl indúltak lefelé, az Ezüstpatak torka (Gura Zlati) mély völgyébe. Úgy okoskodtak, hogy a vízfolyás, a patak medre majd elkalauzolja őket az éjjeli szállásra. Meghalljuk majd este robinzoni élményeiket. Hiába mondtuk a lázadó főnök doktor-barátunknak, hogy az nincs „javalva”. Nem hallgatott a szép szóra: lemegyek a patak mellett ha török szakadok is! mondta s büszkén lejtett s töröködött lefelé. Egy földi kovács sem kivánt szembeszállni az égi kovácsok fenyegető villámaival, egy szabó is követte a rossz példát s hogy a szép hegyeket a völgyben se nélkülözzék, tehát egy élő „schönberg”-et vittek magukkal8. Később még néhány „szakadár” követte a dezertálókat, úgy, hogy a végén csak öten maradtunk egy vezetővel, kik a nótára hallgattunk, hogy „mit nekem az eső, mit nekem a sár is”, – mert a Retyezát pipára gyújtott s füstfelhőbe burkolva jelezte, hogy nem fogad!

A kik az eredeti tervnél maradtunk, vigan kapaszkodtunk a lankás hegyháton tovább a havasi rózsák virágos mezején. Egy hatalmas hosszu kő: „a király sírja” feje felől oly gyönyörű havasi rózsakoszorúban gyönyörködtünk, minőt semmiféle kertész nem produkálhat.

Két órakor a törpefenyők aljában egy juhász-tanyához értünk, a hol a kecsketej üdítő italul szolgált. Tovább haladva láttuk, hogy ereszkedik már a felhő s az eső permetezni kezd. Az első komolyabb zuhany alól cirbolya fenyők gyér lombjai alá menekűltünk. De mihelyt megcsendesedett, tovább folytattuk útunkat köves Arábiában9, most már a Retyezát lábai alá.

A Retyezát csúcsa

A Retyezát csúcsa.

A Retyezát talpánál egy kövekből összerakott s fahéjjal fedett sztinát10 találtunk s onnan megkezdtük a csúcsra a kapaszkodást. De alig haladtunk egy negyedórát a csúszós köves talajon, 3 óra után utólért egy záporeső, melynek vízsugarai elől nagy kövek barlangüregeiben kerestünk menedéket. Ott füstölgött előttünk a Retyezát, de a meg nem szűnő zápor egy fél óra mulva visszatérésre kényszerített, nehogy az éjszaka a kövek hazájában találjon.

Most már mi is egyenes irányba vettük az útat a völgykatlan felé s kevés idő múlva magas és locsogó vizes fűben dagasztottunk. Mi férfiak még csak haladtunk valahogy, de egyetlen nő útitársunk átázott szoknyája, néhány kiló túlsullyal növekedve valósággal lenyűgözte11 bájos gazdáját.

Mielőtt búcsút vettünk volna a Retyezát látásától, lefényképeztük a füstölgő csúcsot s az átázott kis társaságot. Csak az én kaukázusi burkám állotta ki szárazon a vízpróbát, midőn sátorul használtam a Retyezát vállán a záporesőben, alatta jegyezgetvén gyorsasággal élményeinket.

Midőn félhatkor a kőrégióból a fák közé érendők voltunk, 3 szép zerge bukkant elénk, a melyek nagy zavarba jöttek, hogy kétlábúakkal találkoztak az ő otthonukban. Kedvtelve nézegettük egymást egy-két percig, míg nem néhány gyors szökéssel eltűntek szemünk elől.

Fél óra múlva a Retyezát alól jövő Ezüstpatakot (Zlatuje) szegélyező magas gerincen ereszkedtünk alább és alább, de mindenütt az élen, mert a víz folyása mellett haladni a sziklafalak, vízesések miatt szinte lehetetlen. A kik ezt próbálták (elvált társaink), sokkal nagyobb nehézséggel küzdve, hosszabb idő alatt s rettenetes fáradsággal tudtak levergődni a patak mentén a raszkavölgyi éjjeli tanyához. Mi rendesen néhány száz méternyi magasságban haladtunk a patak felett, melynek vízzuhatagai hatalmas morajjal bíztattak a sietésre. Legjobb igyekezetünk az volt, hogy el ne sötétedjünk az erdőben, mert akkor aztán se ki, se be, hálhatunk a nedves talajon.

Az Ezüstpatak vízesése

Az Ezüstpatak vízesése.

Éppen sötétedett, midőn a Gura Zlati (az Ezüst száda) aljába értünk és átkelhettünk a patakon egy ledöntött fenyőtönkön. Még néhány kacskaringós kapaszkodás s még egy átkelés lengő fatörzsön a zúgó örvények felett s lent voltunk a völgyben a zúgó Ezüstpatak mellett.

A barakka ablakából kivilágló barátságos fénysugár jelezte a sötétben, (mint világító torony) az útirányt. Odaérve, bepillantva a füstös szobába, ott láttuk az asztalnál ülve csak félórával előbb érkezett társainkat, neki gyürkőzve, vetkezve a vacsorának. „Ali baba és a 40 rabló” keleti meséjét juttatta eszünkbe a regényes kép, melyet nemsokára teljessé tettünk s képzelődött az élmények kölcsönös kicserélése. Háry János kalandjai dajkamesék ahhoz képest, a mit a kettős társaság az elemekkel vivott harcairól beszélni tudott. Minden lehetetlent elhittek, csak a zergékkel való találkozás nem talált hitelre.

A Gura Zlatii tanya

A Gura Zlatii tanya.

Gőzölgő tea, meleg és hideg eledelek légiója, szeszélyes italok, tréfa és évődés, szellemi röppentyűk eregetése után édes üdítő álom s jul. 1-én hajnalban a 6–8 fokos hegyi patakban hidegvíz-kúra voltak a következő programmpontok.

Reggeli után lóra-kapás, fénykép-fölvétel a társaságról és a Raszka-patak vízeséséről következtek. Féltízkor megindult a lovas karaván Malomvíz felé s a Sebespatak (a katonai térképen: Riosorul, a nép ajkán: Riumare – nagy patak) tágas völgyében itt-ott sziklába vájt úton, zúgó patak mellett, fantasztikus sziklafalak és bástyatornyok alatt haladtunk kifelé a hegyek birodalmából. Itt-ott újabb csoport felvételek következtek, Adler szászvárosi fényképész masinája és Monoky barátunk kodakja által. A nagypatak tajtékzó habjai egy sziklamedencében fürdésre is csábítottak.

Nagypatak (Riu mare) völgye

Nagypatak (Riu mare) völgye.

A Retyezát-hegylánc vonulata

A Retyezát-hegylánc vonulata.

A hol a völgy kitágul, egy magas sziklafalon emléktábla örökíti meg Rudolf trónörökös zenogatói zergevadászatának emlékét12, a mely így szól:

Rudolf magyar királyi trónörökös
Újabb történelmünk büszke reménye
Dali kedves ifjú erőben vadászott itt 1882. év nyarán
Oldalán bájos hitvese Stefánia főhercegnő.
Letünt mint üstökös, hirtelen, megrázólag 1889-ben
Fennmarad emléke hóhegyek szirtein is.
*
Emelte Hunyadvármegye a haza ezredévi ünnepe esztendejében,
1896.

Délre Malomvízre értünk s ünnep, sőt búcsú lévén, szép néprajzi képekben gyönyörködtünk. A Kendefiek vadászlaka udvarán szabadban eltöltött ebéd után, a falusi primitív járműveken siettünk a hátszeg-váraljai állomásra, szemrehányó búcsúpillantásokat vetve a most már ragyogó fényben kacérkodó Retyezát-család felnőtt tagjaira. Az állomáson ezt olvastuk egy jelző táblán:

293 m.-rel az Adria felett
a Retyezát legmagasabb csúcsa 2506 m.
a Pareng      „      „   2520 m.

Azzal vigasztalódtunk, hogy 2000 m.-en felül jártunk, az utolsó néhány száz méterről is csak a zápor mosott le. A Sztrigy hullámaiba temettük bánatunkat, mígnem előállott a vonat, mely jul. 2-án reggelre Kolozsvárra röpített. Turista doktornak lába akkorra már megmerevedett; egyéb baj nem esett.


Lábjegyzetek (Budai Péter)

1Megjelent az Erdély XVII. évfolyamának 7-8. számában (108-116. oldal), 1908-ban. A szerző korának jeles történésze s utazója, egy ideig részt vett az Erdélyi Kárpát Egyesület vezetőségében is (személyéről részletesebben olvashatunk Dr. Polgárdy Géza emlékező írásában, valamint Marquis Jean d'Ory korabeli bemutatásában).

2Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez (1803).

3A várról bővebben a környék látnivalóit bemutató oldalon lehet olvasni.

4A vár egykori úrnőjéhez kapcsolódó legendának több változata is van, ezek közül kettő oldalunkon is megtalálható (Az aranyfonál, illetve a Kendeffy Ilona legendája).

5A román „Valereasca” név fonetikus átírással kobminált fordítása.

6Valójában nem igazi gleccserről van itt szó, hanem a völgy alján visszamaradt méretes hónyelvről, ami nyár elején (június végi túráról lévén szó) nem ritka jelenség a Retyezátban (ellentétben a gleccserekkel, amik a földtörténeti közelmúltban jelentős felszínformáló erőként hatottak a tájra). Következésképpen a morénának vélt kövek sem azok. Ezeket a „lokálpatrióta túlzásokat” bocsássuk meg a szerzőnek.

7Minden bizonnyal az erdélyi havasszépe (Rhododendron myrtifolium, korábban R. kotschyi) virágzásának kellős közepébe csöppent a társaság.

8A dőlt betűs szedés valószínűleg a túratársak vezetékneveire utal.

9Értsd: „kősivatagban”.

10Jelentése: pásztorszállás (magyaros írásmóddal: „esztena”).

11Értsd: „megbéklyózta, mozgásában kortálozta”.

12A jeles esemény előkészületeiről Réthi Lajos korabeli útibeszámolójában, az avatási ünnepségről pedig Téglás Gábor újságcikkében olvashatunk bővebben. Maga az emléktábla – a történelem fordulatainak ismeretében – csodával határos módon ma is megvan még.