Múltidéző

Kirándulás a Retyezátba

Réthi Lajos beszámolója 1882 júliusából¹ (szöveghű változatban)

A magyar koronaörökös folyó hó 30-án érkezik Hunyadmegyébe, hogy zergére és sasra vadászszon a Retyezátban. Gróf Teleki Samut érte a szerencse, hogy vendégeként fogadhassa az ország leendő királyát. A vadászterület a Kendeffy-család tulajdona; attól tartja haszonbérben gróf Teleki a vadászati jogot.

A koronaörökös Őralja-Boldogfalván, néhai Kendeffy Árpádnak izléssel és nagy költséggel épített kastélyában fog szállásolni fenséges nejével együtt. Onnan az itt tartózkodás tiz napja alatt körülbelől két izben fog felmenni a vadászállomásra a Zenoga tóhoz. Az egész tiz nap vadászatra van szánva, s a tervezett megszakitás csakis a lent maradó főherczegasszony meglátogatása végett történik.

Itt nem lehet visszatérni, mint a görgényi havasokból, minden estére. Fölmenés és lejövés egy-egy napi utat, kilencz-tiz órát tartó folytonos lovaglást és gyaloglást vesz igénybe.

A Zenoga

A Retyezát-csucs háta mögött délen, elválasztva egy mély völgy által, 2100 méternyi magasságban fekszik a Zenoga-tó. Gyönyörüséges alkotása a természetnek. Vize oly tiszta, hogy a fenekén levő vörhenyes kőlapocskák, mint valamely mesteri mozaik látszanak át rajta; és annyira üde, hogy nagy bőségben tenyészik benne a pisztráng, a havasi kristályvizek eme kényes állatkája.

Három oldalon 100-150 méternyi magas, csupán futófenyővel és kőtáblákkal boritott hegység kráterszerüleg környezi a havasok eme szép tündérét; azokból erednek jéghideg forrásai, a melyek bőven látják el vizzel az esztendő minden részében. A negyedik oldalon, dél felé, oly vastag érben van a lefolyása, hogy felülcsapó malmot hajthatna azonnal. Szikláról sziklára ugrik, folytonos vizeséseket képezve, már addig is hosszu utat téve meg, a mig a fenyvesnek tetejét elérheti.

A tó nagyságát körülbelől 10 holdra számítják. Mélysége a közepe táján 15 öl. A Zenogán kivül még több tó is van a Retyezát-hegységben; a névvel biró nagyobbakat kilenczre teszik; 2000 méternyire fekszik mindenik a tenger szine fölött. Legnagyobb és legszebb valamennyi közt a Zenoga. Annak partjain tanyáznak a zergevadászok; ott lesz a koronaörökös fősátra is.

Ezt a vidéket különösen jellemzik a részint szétszórt, részint egymásra halmozott kőlapok, a melyek nagysága 1/2 négyzet métertől 10–20 négyzet méterig változik. Meglepi az embert a természetnek amaz alkotó hatalma, a melylyel ezeket a meglehetős szabályos alaku, egész hegyoldalakat és mezőket elboritó, számlálhatatlan mennyiségü kőlapokat előállitotta. Ugy állitotta elő, hogy a gneiszt-gránit sziklarétegei közé beszivárog a viz, és a mikor megfagy, repesztgeti, darabolja folyvást az óriás sziklákat.

Ezeken a sziklavidékeken nő a futó fenyő, veszedelme a juhnyájnak, biztos tanyája a medvének s jól rejtett legelője a félénk zergének. Sajátságos növény, a melyről a vasuton utazó és ujságot olvasó közönség legfölebb egy-egy angol kertben szerezhet némi kis fogalmat. Egyetlen tőről tíz-tizenöt törzs hajt ki. Nem fölfelé nőnek azonban, hanem a föld szinével párhuzamosan minden irányba egész kereken. Bizonyos távolságban ágakat bocsátanak le a törzsek; azok uj gyökeret vernek és kusznak az ágak tovább. Egyetlen tő elborit akkora helyeket, a mekkorákra Budapesten házat építene az ember.

A juhászok folyvást irtják a fenyőt, mert a hol az uralkodik, ott nincs legelő. Nő ugyan gyér fű a kuszó ágak közt, de ahhoz a juh nem igen tud bejutni s ha bejut, annak a veszedelemnek van kitéve, hogy nyakon csipi a medve. Csakhogy a kuszó fenyő irtása rendkivül nehéz, mert karnyi és lábnyi vastag törzse olyan kemény, hogy alig járja a fejsze. A juhász mégis birkozik vele, hogy legelőt nyerjen nyájának; meg is látszik a keze nyoma, mert egész mezőket ugy boritanak a kivágott és fehérre száradott fenyőágak, mint valami szétszórt csont-tömeg. Megszáradva kiváló jó tüzelőszer a futó fenyő. Abból lobognak fel sötét éjszakákon a mérföldekre ellátszó pásztortüzek. Azzal melegiti üstjeit a juhászné, a kinek a kintartózkodás három hónapja alatt nincs szüksége gyufára, mert a szén nem hamvad el soha tűzhelyén. Ez a futó fenyő és a sürű kőhasábok boritják a Zenoga felett lévő hegyoldalakat, a melyeknek egy részét képünk feltünteti s a melyeknek élén férfias élvezeteket szerető koronaörökösünk zergére fog lesni a közelebbi napokban.

A Zenoga-tó a Retyezátban (Melka Vincze rajza)

A Zenoga-tó a Retyezátban
Melka Vincze rajza 1882-ből

Ut a Zenogához

A királyfi szállásától, Őralja-Boldogfalvától föl Malomvizig, a Retyezát alatt fekvő szélső faluig jó szekérut vezet, részint a Traján-utja felett, részint azzal párhuzamosan. Jobbra-balra: Nalácz, Szacsal, Poklisa, Kernyesd, Uncsukfalva községekből uri lakok és kastélyok látszanak, a gróf Teleki György, b. Nopcsa Elek, Pogány Ádám, Kendeffy Samu és Apáthy István alezredes tulajdonai. Malomviz főbirtokosa is a Kendeffy-család; azé a 150 méter magas kőszálon fekvő Kolczvár is, most már festői szépségü rom; a melyről hadd mondok el röviden egy regét!

Három tündér egyezett össze, hogy egyetlen éjen át várat épit mindenik saját sziklájára; az első a dévaira, második az aranyira, harmadik a Kolczra. A dévai és kolczi igy szólottak: Fölépítem, ha isten megsegit. Az aranyi önbizakodottan vágta vissza, hogy ő isten segitsége nélkül is fölépiti.

Reggelre a dévai és kolczi várak ragyogtak a napfényben; az aranyi romban hevert. Most már bőszültté lett az elbizakodott tündér s fölkapván vakoló kanalát, neki hajitott a tündöklő Kolczvárnak, hogy leüsse. A kanál azonban rendkivül nagy volt s félutig sem érve lecsapódott a Sztrigy partján egy sziklába; abba mély gödröt vágott, épen olyan alakut, mint egy kanál, a melynek közepén ma is bőven bugyog a kaláni fürdő meleg vize s vastag érben foly ki a nyele helyén. Fürdőnek használták már a rómaiak is. A tündérek országa, természetesen, még az övéknél is régibb.

Az aranyi tündér még bőszültebb lett, hogy nem érhette el czélját s minden tőle kitelhető erővel hajitott neki a második kanállal a Kolcz várának. Ennek azonban igen sok erőt adott s az óriás kanál magasan repült el a Kolcz fölött és leütötte a havas legmagasabb csúcsát. Azért hivják azt azóta Retyezátnak, mert le van csonkitva a teteje. Olyan, mint mikor a czukorsüveg tetejét leütik késsel.

Az aranyi vár sohasem épült föl; a dévai és kolczi azonban fennállottak évszázadokig és évezredekig. Ma is állanak romjaikban s régmult idők sejtelmével töltik el a lelket.

Boldogfalvától Malomvizig fölérhetni két óra alatt. Ottan le kell szállani a kocsiról és hegymászáshoz szokott apró lovakra kerekedni. Már messziről látszik az óriási hegység ketté nyilása, a melyen tündöklő tiszta havasi folyó rohan ki a térre. Nagyviznek s néhol Sebesnek hivják; az hozza magával a Zenoga gyöngyeit is; Váralján alól, a hol egyesül, főtáplálója a híres Sztrigy folyónak.

Ennek a folyónak partján meredek sziklák közt vezet fölfelé az ösvény jó négy órányira. Illatos fű nő a partokon, a hegyoldalakat pedig mogyoró, hárs, nyár és tölgyfa boritja. Fent-lent, a csúcsok felé, sziklatömbök és omladékok meredeznek, a melyeknek repedéseibe bámulatot keltőleg eregeti be gyökereit a fehér fenyő.

A viz balpartján különös szépségü a Kró nevü vizesés. Sok ezer év munkájával szeszélyesen vájta ki a sziklát a folyó s a mint lerohan, tágas és mély öbölben egyszerre elcsendesedik. Rohanás közben csupa hab; rögtön rá az öbölben csöndes, fényes tükör. Olyan tiszta, hogy egészen átlátszik rajta a pisztrángok játéka még öt ölnyi fenekén is. Ez lenne uszoda, a melyhez hasonló élvezetes nincsen sehol!

A vizen kétszer átgázolva és föntebb haladva, egyszerre csak megdöbben az utas és megáll, mert azt hiszi, hogy nem lehet tovább haladni. Meredek szikláél zárja be a völgyet, a mely mellett nem látszik semmi átjárás. A vezető mosolyog és tovább visz; a sziklaélet megkerüljük egy szűk kanyarulaton, a melyet a folyó készitett. Visszanézve megint ugy átnyomul a Gorganu nevü szikláél, hogy az utas nem értheti, hogyan lehetett átjutni mellette.

Megint szélesedik valamennyire a völgy; a folyó két ágra oszlik; erdőből tör elő; négy órai lovaglás után pihenni dől a társaság enyhitő árny alá a zöld fűbe. Ezt a részt itten, a felrándulók rendes állomáshelyét, Gura Zlatyinak nevezik. Eddig könnyü az ut; lóháton jöhetni bizton. Csak két helyen kell átgázolni a vizen s egy pontnál a sziklafalhoz lapulva tapogatózni tovább a pallón. Ezen felül kezdődik a valódi havas.

Indulás után mindjárt erdő közé vezet az ösvény, a melynek fái alatt, szikláról sziklára szökkenve, a Nagyviznek már csak egy ága cseveg. Ezt a meredeken emelkedő erdőséget Cioca porumbelului-nak hivják, a mi annyit teszen, hogy a galambocska csucsa. Elején csak a sudar bükkök bámultatják magokat, csakhamar fenyvek is vegyülnek a bükkök közé, mig a tető körül egészen elmarad a bükk s az utas benne van a legszebb fenyvesben.

Ott, a hol még vegyesen vannak, a vegyülésnek gyönyörü játékai fordulnak elő. Ugyanazon tőről látszik kinőve lenni egy bükk és egy fenyő, mintha versenyeznének, hogy melyik birja magasabbra emelni koronáját az ég felé. Más ponton két bükk között derékon bujt át a fiatalabb fenyő. A két bükk odaszoritotta, mintha meg akarnák fenyiteni, a miért az ő tartományukba tolakodott.

Kövek és fagyökerek által képzett meredek lépcsőzeteken, a mint kijut az ember a tetőre, egyike terül elébe a legfölségesebb látványoknak. Kövér fűtől boritott tisztás hegyélen áll; alatta közvetlenül a mélyben fenyvesek sötétlenek. Hosszukás hegy, kerekded hegy egymás mellett, mintha kedvtelésből alakitotta volna valamely óriás gyermek. Azok felett a tulsó oldalon a klopotivai és bánáti havasok, alantabb fenyővel boritva, fentebb kopáron, közbe-közbe magasan fekvő zöld völgyekkel vonzva. Balkézre, a hegyél folytatásaként, meredeken felszökellő fenyves; annak tetején kopáron álló roppant sziklahalom, mintha emlékül volna egymásra hányva sok ezer kőhasáb. Azt a kőhalmot s arról az egész havasrészt mormentu fati-nek hivják, a mi annyit jelent, hogy a leány sirja.

Ennek a havasnak oldalán a fenyves mély csendjében csavargós emelkedésekben vezet át az ösvény. Roppant fenyőszálak hevernek, önsulyoktól s a kortól, vagy a szélvésztől ledöntve mindenfelé. Némelyik már elmállott és darabonként foszlik szét, hogy a föld közé vegyüljön. Némelyik azon ép még; ha levihetné az ember, jó pénzt adnának érette. Némelyik a lábán száradott el; rendre töredeztek le az ágai, a teteje, rég lehámlott a héja is; ugy áll, mint egy csontváz.

A ledőlt törzsek egészen ellepik az ösvényt is. Van, a melyik hosszában esett és óvó karfát képez a mélység felől. Más keresztül feküdt az uton; át kell léptetni rajta. A hol nem lehet átléptetni, megkerülik és uj ösvényt vernek. Néhol azt sem engedi a szikla; olyan helyt el kellett vágni, hogy ne legyen elzárva a közlekedés. Ugy is dült némely fa, hogy magasan fekszik az ösvény felett keresztül, mintegy diadalkaput képezve.

És a romok között ott emelkedik az élet s diadalmaskodik az enyészeten. Az erő teljében levő izmos szálak és most izmosodó fiatal fenyők alig hallható lágyan susognak, zöldelnek, tetejükön lengetik a piros fenyőalmát. De ime megint pusztulás, még pedig nem szórványos és rendszeres, hanem tömeges, mint a csatatéren a halál! A tető felé egész terület letarolva hever; keresztül-kasul fekszenek egymáson a letördelt fenyőszálak. A vihar kitört egyet-kettőt; azok a mint ledőltek, magokkal rántottak tizet-huszat. Ott fekszik valamennyi megfehéredve. Itt is egy gyöngéd kép! Fiatal fenyőszálat forditott ki a vihar tövestől. Két kortársára dőlt s azok meghajoltak alatta, de fentartották,mint két katona a hogy fentartja az elesett harmadikat.

Ezenfelül egyszerre megváltozik a tájék képe. Véghetetlenül sivár, de sivárságában nagyszerü. A fenyvesek elmaradnak s az egészen áttekinthető széles nagy mezőn csak szerteszét heverő kőlapok, borsika és futó fenyő. A szél csipősen sivit s az utas, ki elébb egypár órával a nyári kabátot is nehéznek érezte, most ugyancsak magára gombolja a legvastagabb télit is. Ez az Aragyes havas, melynek sivárságát nem enyhiti egyéb, csak egy-egy szétszórt juhnyáj, melyet a távolban alig lehet megkülönböztetni a kövektől, és a hidegen szivárgó vizerek.

Egyik pontjára faoszlop van ásva, az a halászok sirját jelöli, Mormentu piscarilor. Vezetőnk elbeszéli, hogy valamelyik esztendő októberében két bátor halász ment a Zenogához, mert ott akkor lehet pisztrángot fogni. A szegény állatok érzik a fagy közeledtét s mind a lefolyáshoz gyülnek, hogy menekedjenek. De nem menekedhetnek, mert a szikláról sziklára ugró patakon nem tudnak leuszni. Olyankor csak álljon oda a halász a kifolyáshoz és kezével merheti a drága sok halat, a mennyit csak elbir. A mi halászaink is megtöltötték átalvetőjöket és indultak haza. De az Aragyesen megfagylalta őket a szél; tavaszszal találták fel csontjaikat és a halak szálkáit az átalvetőben.

Ettől az elbeszéléstől még jobban megfázik az utas s ugyancsak nógatja lovát, a mely alig tud már kőről kőre lépni a fáradtság és hideg miatt. Sivár gondolatok közt, dideregve ér tetőre a társaság s egyszerre kitör ajkairól a gyönyör és meglepetés kiáltása. Ott terül el lábainál mélyen, bűbájos szépségben a Zenoga. Vize reszket és átlátszó. Az utas leugrik lováról s felejtve törődöttségét, siet a sziklákon lefelé, hogy lássa közelebbről és érintse az elbűvölő tó vizét.

Kirándulás a Zenogához

Hunyadmegye 67 esztendős főispánja, Pogány György föltette magában, hogy személyesen fogja megjárni mindazon helyeket, a hová királyának fia készül. Látni akarta és ismerni, ha szükség lesz rá, felvilágositással szolgálni. Mondották eleget, hogy nem öreg embernek való ut. Mind hiába!

Folyó hó 11-én utazott ki Malomvizre. Ott meghált és 12-én reggel indult a Zenogához. Kiséretében volt öcscse, Pogány Ádám, a járás szolgabirája Puy Zsigmond és Fekete Károly malomvizi jegyző. Szives meghivás folytán én is a társasághoz csatlakoztam. 12-én reggel 6 órakor indultunk apró falusi lovakon. Gyakorlott vezető Klopotiváról volt fogadva. Két ló az élelmiszert és a meleg ruhákat vitte; hét ember jött szolgálatot tenni.

A Krónál megállva kissé, 11 óra előtt érkeztünk déli állomásunkra a Gura Zlatyihoz. Kisérőink tüzet rögtönöztek s fanyárson sütötték meg az utközben vásárolt pisztrángot. A fanyársat fölszurtuk magunk elébe halastól, ugy ettük róla zsebkésünkkel az izletes falatokat. Pihenésünk csak 12 óráig tartott; akkor elindultunk s 4 órakor érkeztünk a Zenogához. Ottan másfél órát pihenve, oldalvást alább kerültünk, hogy valamely juhásztanya közelébe érjünk éjszakára.

A tanyát elérve szállást kértünk s fölajánlották két épületök közül az egyiket, a kamarát. Belé néztünk, de nem kaptunk kedvet elfoglalni. Fenyőfából van összeróva, ugy, hogy a szél szabadon jár át rajta mindenütt. Földszintjén három gerenda hidlásként van átvonva, de csak azért, hogy tartsa. Gerendái lent vannak, hogy guggolva kell járni benne. Oldalain kiforditott juhbőrök véresen csüngenek. Azok a tömlők, melyekbe a télire szánt túrót teszik. A kakasülőről subák és gyapjucsomagok csüngenek alá. Dehogy volt kedvünk ottan hálni!

Kimentünk és tüzet tétettünk, a melyre egészben hozták embereink a kidült fenyőszálakat. Közben mind élesebben fujt a szél és tornyosultak a fellegek. Óvatosságból jónak láttuk mégis ágyat késziteni a kamarába. Abból állott, hogy zöld fenyőgalyat hordtak be embereink.

Meguntuk nap folytán a csupa száraz eledelt: bálmost rendeltünk a juhásznénál. Készitett is egy kormos rézüstben valamit, a minek alkatrészei: kukoriczaliszt, fris sajt és juh-vaj. Kitette a tűz mellé a gyepre előnkbe. Embereink meg deszkaszélből kanálformát faragtak számunkra s hozzá láttunk a szokatlan eledelhez; alig hogy megizleltük, mindjárt odaadtuk kisérőinknek; a főispán és a szolgabiró juhtejet ittak fazékból, ettek hozzá hideg puliszkát s azt mondták, hogy felette jó.

Mulatságot is rendezett a jegyző. Jól felpálinkázta a kisérőket s a juhásznét, meg a szolgálóját is: akkor felszólitotta, hogy tánczoljanak. Az öreg juhász furulyázott. Ugy kirakták a hórát meg a hatzegánt, mintha egész nap pihentek volna.

Közben beszélgettek a királyfi jöveteléről. A velünk jött falusi nép egészen érti annak jelentősegét s igyekezett a havasiakkal is megértetni, hogy milyen nagy dolog, mikor ide jön a „ficsoru imperatului”. A havasiak közönyösen néztek; nem sokat vették számba az egészet. El kellett mondatnunk, hogy az a legnagyobb ur a világon, a ki arany tányérból eszik, kinek a szakácsa is főbb, mint egy gróf. Az volt a czélunk, hogy aztán viseljék tisztességesen magokat; a kutyákat ne ereszszék a kíséretre; a nyájjal ne zavarják meg a vadászatot.

Mert ez a havasi nép veszettül keveset törődik a polgári társadalommal. A hogy vonultunk fel, találtunk eleget, a ki kucsmáját sem billentette meg. Egyikünk-másikunk magyarázgatta nekik, hogy a ki ott közbül jő, az a „maria sa fispanu”. Bánták is ők! Még a szolgabirót sem méltatták köszönésre.

A mig a nép dévajkodását néztük, leereszkedtek a fellegek s megfázott a hátunk. Akármilyennek látszott nappal a kamara, most megindult mindenikünk feléje. Azonban hogyan jussunk be, hiszen koromsötét van és gyertya nincs? A juhászné nagyot bámult, mikor gyertyát kértünk. Minek az neki, mikor három hónapon át éjjel-nappal ég a tűz!

Egyik emberünk mégis készitett összecsombolygatott faggyuból valami világitó eszközt; annak a fényénél bebukdácsoltunk s nyergeket téve fejeink alá, lefeküdtünk egymás mellé a fenyőgalyakra. A szél fújt keresztül; az eső nemsokára hullani kezdett; a juhászok nagyokat kurjantottak, talán a medvének. Fejünk mellett kivül folytonos zörej és mindenféle ocsmány hang hallatszott. Reggel tudtuk meg, hogy négy fekete szamár volt odarekesztve.

Emlékezetes egy éjszaka volt! Alig vártam, hogy kissé világosodjék, már három óra után kimentem embereink közé a tűzhöz. Ott azonban nyakamba hullott az eső. Fáztam kinn is, benn is, pedig velem és rajtam volt minden téli ruhám. Bezzeg behuzódtam most a juhászok tanyájára, a hol együtt van tej, vaj, sajt, köpülő edény, kormos üst, vizes suba és valamennyi bocskor kapczája! Bezzeg elfelejtettem most, hogy tegnap olyan kiállhatatlan bűzösnek és piszkosnak tetszett. Főispán ur is megfázott, nagy bundája daczára a hálószobában s elgyötörte oldalait a faágakon is átérző kőfekhely; ott volt csakhamar az egész társasággal együtt mellettem.

Minden helyzetnek van költészete. A fiatal szolgáló szép fogait nem győztem bámulni és irigyelni; még köpültem is helyette s a vén juhász helyett: hadd lássam, milyen nehéz az ő kenyérkeresetök. Türhetőleg éreztük volna magunkat, de a füst gyötört irtóztatólag. Majd kiette a szemünket. A társaság egy része kétségbeesett az eső miatt; megint a kamarába huzódott és lehevert a nyughelyre. Addig s addig, hogy megembereltük magunkat s az eső daczára indulásra készültünk. Szives házigazdáinktól suhogó bankókkal elbucsuzva, meghagytuk a juhásznénak, hogy tiszta inget vegyen ám ő is, meg a fáta is, mikor itt lesz a legfőbb ur fia.

Hat órát gyalogoltam folyvást lefelé a sziklákon s két órai pihenés után lovagoltam négyet. Nem tudom megmondani, hogy mi esett jobban Fekete Károlynénál: a pompás csirkebecsinált-e, vagy a puha vetett ágy. Annyi igaz, hogy életem legnagyobb élvezetei közé tartozott mindkettő. Saját kényelmünknél azonban még jobban örültünk mindnyájan azon, hogy az az öreg ember, a főispán, a kinek a meredélyeken is lóháton kellett lejönnie, mert nem birta a gyaloglást, leérkezett épen.

S itthon a városban még panorámás bódé ütött tanyát az ablakom alatt! Hát tud-e ő olyakat mutatni festve is, a milyeket én igaziban láttam!