Üdvözlök minden Retyezát-imádót! Ezen a nyáron én is az lettem.
Még májusban döntöttünk úgy a feleségemmel, hogy ezúttal Erdélyben töltjük az augusztusi szabink első hetét. Viszont ha már Erdély, akkor én túrázást is szerettem volna beiktatni. (Ő meg kegyesen beleegyezett… :-)) Egy Erdélyben felnőtt barátom ajánlotta – gyerekkori emlékei alapján – a Retyezátot. Elkezdtem utánanézni, mi is ez a hegy, ekkor találtam többek közt erre a honlapra is. Aztán pár napra rá kiderült, hogy az asszony áldott állapotban van, és a szabi idejére három hónapos lesz benne a bébi. :-)
Kissé elbizonytalanodtunk, de azért nem tántorodtunk el. Gondoltam, majd akkor zuhanyos, melegételes, fűtéses szállást keresek, és kisebb túrákat találok ki. Ez a kettő elég nehezen egyeztethető össze, mert az ilyen szállások épp hogy elég távol vannak a fő túracélpontoktól. A Rotunda tűnt arany középútnak. A foglalás teljesen reménytelen (se emilre, se SMS-re, se telefonra nem válaszolnak – pontosabban a honlapon megadott vonalast számos próbálkozás után egyszer felvette valaki, de emberi kommunikációt nem sikerült összehoznunk – szerintem nem az én hibámból :-)). Nem baj, gondoltam, csak lesz majd hely… Meg úgyis apám kocsijával terveztük az utat, amiben hátul simán el lehet aludni.
HétfőEljött az indulás napja, augusztus 10., hétfő. Jól eltötymörögtük az időt, délután négykor még Szegeden vásároltuk be a kajákat. Az Arad–Déva útvonal (7-es út) nagyon jó, széles, friss az aszfalt, szép a táj. Azért nagy átlagsebességgel ne számoljon senki, mert vannak pöfögő kamionok, amiket a kanyargós részen néha sokáig nem lehet megelőzni, és az út szinte többet megy lakott területen belül, mint azon kívül. De legalább kényelmes. Kisebb túlfutásokon kívül nem nagyon tévedtünk el, de így is lett vagy féltizenegy, mire a Gura Apei gátjához értünk. (A nemzeti park sorompója nyitva volt ekkor is, és akkor is, amikor hazafelé mentünk. Sehol egy lélek, fizetni nem kell. Pedig lehet, hogy nem ártana egy kicsit megrostálni a nemtörődöm, szemetelő kocaturisták tömegét, ahogy
ebben a cikkben is írják…) Aztán jött az első adag misztikum: az erdei köves út. :-) Telihold és húsz-harminc centi mély, több méter átmérőjű pocsolyák. Másutt tankcsapdákkal teli szakaszok, hogy az autó négy kereke egy pillanatig nincs azonos magasságon. Mindez 550 km vezetés után. Majdnem egy óra volt az út a Rotundáig (~9 km). A házban égett a villany, de minden zárva volt. A sátras részen egy fiatal, román társaság ült a tábortűz körül, de tőlük is csak annyit sikerült megtudni angolul, hogy a háziak már valószínűleg alszanak. Kicsit gondolkodtunk még a sátor felverésén, de aztán gyorsan az autó mellett döntöttünk, és nagyot aludtunk.
KeddÉbredés után úgy döntöttünk, ha már az első éjszakát túléltük a kocsiban, ezután is megleszünk a Rotunda nélkül, és továbbindultunk a Pelága-rét felé. Napfényben, és immár némi tapasztalattal gyorsabban haraptuk az erdei út kilométereit, bár itt is voltak nehezített szakaszok, például amikor egy olyan 200 méteren az út lényegébben patakká alakult át, meg ilyesmik. Az út végén nem csak a parkoló volt teli, hanem az út szélén is hosszan autók álltak. A parkoló végében pedig, a rétre vezető átjáró elején nagy kupacban állt a szemét, kissé lehangoló módon. Mivel tetszett az autóban való alvás, úgy döntöttünk, nem megyünk át a rétre sátrazni, hanem kicsit visszaereszkedtünk egy útszéli tisztásra, ahol letettük az autót, felállítottunk hozzá egy előtetőt, és megreggeliztünk (igaz, már volt vagy 11 óra), majd elindultunk a Bukura-tóhoz.
Felhős és párás, de azért szép időnk volt. Elég sokan voltak, mind a sátrazóhelyeken, mind útközben. Már jócskán benne voltunk a délutánban, mire a tóhoz értünk, de ha már ott voltunk, fel akartam menni a Pelágára is. Jule (feleségem) félúton megvárt. Őt nem hajtja a csúcshódítás vágya, mást meg ezen a napon nem kínált a csúcs, mert egy másodpercre sem volt hajlandó kibújni a felhősapkából. Este jót vacsiztunk, és nagyot aludtunk.
SzerdaMivel Jule azért jól elfáradt, másnapra könnyű túrát ígértem. A Pelága-rétről jelöletlen, lankás út vezet a Pelága-patak mentén, a völgyben, aminek a végéből a Peleguca- vagy a Pelága-tóhoz lehet feljutni. A völgy varázslatos: a színek fantasztikusak, ember alig (egész nap összesen egy pásztorral és egy turistacsoporttal találkoztunk), inkább csak békésen legelésző állatok mindenütt (birkák, lovak, tehenek, szamarak), patakcsörgedezés, kolompszó. Felettünk a Pápusa-Kusztura-gerinc húzódik, na azon néha látni egy-két embert. A Kis-Pápusa meredek oldalában fura, vonalas sziklaképződményekre lettünk figyelmesek, majd tíz perc múlva szól a feleségem: „Te, ezek arrébbmentek!” Birkák voltak, de vagy ötszáz. Hát igen, ők kajálni járnak oda, ahol mi erősen kapaszkodnánk… A völgy végében dönteni kell, a Peleguca- vagy a Pelága-tóhoz megy-e az ember. Előbbihez balra a hegyoldalnak kanyarodva be kell vetnünk magunkat a törpefenyvek közé. Nem könnyű megtalálni, mi is csak visszafelé láttuk, hol kellett volna. Mi egyenesen mentünk tovább, így kb. 150 m szint meredek leküzdése után a Pelága-tó fogadott bennünket, balján a Pelágával, jobbján a Pápusa oldalának kőtengerével. Itt már szeles volt, de aztán kisütött a nap is. Megkerültük a tavat, gyönyörködtünk, ebédeltünk, majd visszaindultunk. Engem érdekelt, át lehet-e jutni a másik tóhoz, ezért felmásztam a Pelágáról lejövő mellékgerincre. (Ennek az utolsó 10 m-e már igen meredek, és jó sok a laza kő, úgyhogy nagyon óvatosnak kell lenni!) A nyeregből, ahova felértem, látszik a Peleguca, és úgy tűnt, nem volna nehéz a leereszkedés, de persze lehet, hogy onnan csak nem látszik valami titkos szakadék. :-) Én mindenesetre visszamásztam az asszonyhoz, és elindultunk haza.
Útközben nem nagyon láttunk vízvételi lehetőséget, úgyhogy elfogyott a vizünk. Bár a lejtmenet nem volt túl megerőltető, azért megkóstoltam a patak vizét, milyen. Nagyon tisztának tűnik, de azért benne van a sok legelésző állat minden outputja, még egy kicsit a szagán-ízén is lehet érezni. A hibát ott követtem el, hogy egy kicsit le is nyeltem belőle.
A gázunk már reggel, teafőzéskor kifogyott, és kiderült, hogy a bontatlan pótpalackhoz meg nem jó a fej. (Ez van, ha otthon csak bedobálod a cuccokat rohanvást…) A Pelága-rétre visszatérve találkoztunk egy magyar sráccal (üdv, ha erre jársz), aki nagyvonalúan kölcsönadta a sajátját (de sajnos az sem volt jó). Mesélte, hogy a haverja az egész napot a sátorban tölti, épp egy szönyű gyomorrontásból próbálja összeszedni magát, aminek valószínűleg a víz az oka, meg az, hogy a társaságból egyedül ő nem ivott gyümölcsalapú fertőtlenítőitalt. (Pálinkát, no.)
Az összes fa szét volt ázva, ezért rendes tüzet sem tudtunk rakni (nem is szabad egyébként). Az időközben mellénk települő román lakóautó utasai áthívtak, hogy kóstoljuk meg a menüjüket. (Nagyon kedvesek voltak, angolul jól el tudtunk beszélgetni.) Kaptunk páleszt, bort, házi tehénsajtot, fűszeres sült szalonnát… Ha pofátlanok vagyunk, simán meg is vacsorázhattunk volna. De nem vagyunk azok, úgyhogy hazatértünk, és ettük tovább az immár kicsit megunt rozskenyérszendvicseinket, majd lefeküdtünk. Az éjszaka kellős közepén arra ébredtem, hogy a gyomrom jelez. Nem erőszakosan, amikor azonnal menni kell, de azzal a furcsa émelygő érzéssel, amikor az ember tudja, hogy félórán belül kitaccsol. Hát ez meg is történt, elöl-hátul kiadtam, ami bennem volt. Némileg megkönnyebbülve visszafeküdtem, de magamban közben szentségeltem, mert tudtam, hogy ez nagy valószínűséggel a túra végét jelenti.
CsütörtökMásnap gyönyörű napsütésre ébredtünk, én iszonyú gyengén. Elkezdtem pakolgatni, de a hátizsákok arrébrakása is csak lihegve, pihenőkkel ment, és semmi ételt nem kívántam. Félóra sem telt el, és a feleségem is hányni kezdett – és nem a terhességtől. Beláttuk, hogy menekülni kell, úgyhogy fájó szívvel (eddig ezen a reggelen volt a legszebb idő) gyorsan összerámoltunk, és elindultunk. A köves utat két szörnyű óra alatt sikerült megtenni. Ő óránként hányt egyet, nekem meg felugrott a lázam és szédültem. Az első boltban, a clopotivai elágazásnál vettünk egy üveg vizet, és bevettem két lázcsillapítót. Zuhany, puha ágy, tiszta ivóvíz és nyugalom kellett sürgősen. Sikerült Hátszegig eljutni, ahol szerencsére van egy nagyon jó kis szálloda, segítőkész személyzettel, a Hotel Ferdinand. Ágynak estünk, és megpróbáltunk meggyógyulni. :-)
PéntekEngem az alvás rendbetett, szegény Julét jobban megviselte a dolog. Másnap délutánra azért szerencsére sikerült mindkettőnknek olyan állapotba jutnunk, hogy el tudjunk menni megnézni a környéket. Láttuk az őraljaboldogfalvai református templomot, egy középkori uradalmi romot malajesdnél, a szuszényi kápolnát, a Kolcvárat (csak lentről), a római kori romokat Várhelyen és a demsusi ortodox templomot.
SzombatMásnap elhagytuk a szanatóriumunkat, és a priszlopi ortodox kolostort útba ejtve Vajdahunyadra mentünk. Előbbi egy amolyan kis ékszerdoboz, de fényképezni nem szabad és a szombati mise miatt hatalmas autó- és embertömeg volt, valamint a parkolóban kissé vásári hangulat. Vajdahunyad nagyon megkapó, még úgy is, hogy magyarul alig van egy-két tábla, a román mellett csak angolul vannak kiírva dolgok. Hazafelé Déván ebédeltünk, és felmentünk a várba (bár tudtuk, hogy tatarozzák, és ezért zárva van). A sikló egy szellőzetlen emberpároló-edény, de ki lehet bírni. A várból kívülről nem sok látszik, de a kilátás Dévára és a Maros völgyére szép. Mivel nem Budapestre jöttünk haza, ezért Déváról Nagyvárad felé kanyarodtunk. Ez a 76-os út, ami már sokkal kevésbé kényelmes, mint a 7-es. A burkolata is, a nyomvonala is embert és autót próbáló. Bár a konvoly, amibe bekerültünk, ahol lehetett, nyomta neki 100-130-cal, mégis majdnem 3 óra volt a 180 km-es út.
Azt reméltem, három napot fogunk tudni túrázni, titkon reménykedtem a négyben – de ennek a kettőnek is nagyon örülök. Így utólag visszatekintve még a gyomorrontás is megszépült, és inkább tűnik kalandnak, mint a kirándulást elrontó tényezőnek. A hegység tényleg csodálatos, és biztos vagyok benne, hogy még megyünk majd, bepótolni, ami most kimaradt.
Üzenetek megjelenítése